A bojler barkácsolása – amikor a gányolás már sportág
Karadin András vagyok a Bojler Szerelés Azonnal szerelője. Ebben a cikkben bemutatnám a villany bojler néhány nem szakszerű javítását. Van az a pont az életben, amikor az ember szembenéz a valósággal: a bojler csöpög, néha furcsán zúg, néha meg olyan hangot ad ki, mintha egy fáradt űrhajó készült volna felszállni a fürdőszobából. Ilyenkor a józan ember szakembert hív. De nem mi. Mi a nagybetűs „GÁNYOLÁS” nemes művelői vagyunk, akik azt mondják: „Á, ezt megoldjuk otthon, hiszen a szomszéd sógora is csinált már valami hasonlót!”
A képen egy vasgittel kikent alaplapot látni, mert a gyári 1000 forintos tömítés már drága volt.
És itt kezdődik a bohózat.
A bojler, egy látszólag ártatlan fali henger, sokak fejében csak egy nagy melegvizes termosznak tűnik, amit maximum egy kis kalapáccsal meg csavarhúzóval kell pofozgatni, és máris új életre kel. Csakhogy a valóságban tele van nyomással, elektromossággal, forró vízzel, gőzzel — vagyis mindazzal, ami egy barkács-horrorfilmhez kell. De hát hol lenne az izgalom, ha minden biztonságos lenne, ugye?
A gányolás igazi mestere nem kérdez. Nem keres használati utasítást, nem keres szakkönyvet. Ő előkap egy régi, valahonnan maradt villanydrótot, egy rozsdás franciakulcsot, meg egy „jó lesz az még valamire” kategóriájú szilikont, és nekilát. Semmi baj, ha nem passzol. Nem baj, ha folyik. Az sem baj, ha sistereg. A lényeg, hogy működjön… valahogy… nagyjából… legalább egyszer.
A legszebb az egészben, hogy az ilyen tákolásoknak általában három fázisa van. Az első a magabiztos optimizmus: „Ezt fél óra alatt megcsinálom.” A második a dühös improvizálás: „Na jó, akkor kicsit máshogy oldjuk meg, nem baj, ha nem szabályos.” A harmadik pedig az, amikor az ember már csak reménykedik, hogy nem robban fel, vagy nem ráz meg semmi, és közben imádkozik, hogy a biztosíték legalább lecsapjon, mielőtt a fél ház sötétbe borul.
A bojler szerelő barkácsolása tipikusan az a műfaj, ahol mindenki „ért hozzá”, mert látott már egy Youtube videót, hallott valamit a nagybátyjától, vagy egyszer már látott egy szerelőt dolgozni, és ebből azonnal megszületik az érzés: „Hát ezt én is meg tudom csinálni!” Hiszen mi lehet benne olyan bonyolult? Csak víz, meg áram. Maximum mindkettő egyszerre.
A barkácsolás egyik alaptörvénye:
Ha valami nem illik bele, erőltetni kell. Ha csöpög, meg kell húzni. Ha még mindig csöpög, akkor szigetelőszalag, vagy vasgitt. Az univerzális megoldás: szigetelőszalag. Vízre, áramra, életre-halálra. Ha pedig valami már végképp tarthatatlan, akkor jön a klasszikus mondat: „Jó ez így, csak nem kell hozzányúlni.” Csak hát a bojlerhez időnként bizony hozzá kellene.
A második örök szabály: ami egyszer működni kezd, az onnantól „meg van javítva”. Nem baj, ha közben mindenki fél megnyitni a csapot. Azsem baj, ha a fürdés orosz ruletté válik. Nem gond, ha a fal lassan kezd vizesedni. A lényeg: valahogy van meleg víz. És ugye „ami működik, ahhoz nem nyúlunk”.
De a legszebb ebben a barkácsbohózatban az, ahogyan az ember el tudja hitetni magával: „Ez teljesen biztonságos.” A valóság pedig közben csendben mosolyog mögötte, valahol a falfedél alatt szivárog valami, vagy szép lassan melegszik valami olyan helyen, ahol nem kellene. Mert a gányolásnak van egy romantikája: az önbecsapás művészete. Az az érzés, hogy mi okosabbak vagyunk minden szabálynál, szabványnál, szakembernél. Aztán egyszer csak kiderül, hogy mégsem. Ekkor jön a szöveg: itt volt egy bojler szerelő, aki így csinálta meg és nem jön vissza…
A „bojler barkácsolása” tökéletes jelképe annak a hozzáállásnak, amikor a kreativitás találkozik a felelőtlenséggel. Amikor az ember inkább kockáztatja a lakását, a testi épségét, sőt néha az életét, csak hogy ne kelljen szakembert hívni, mert „drága”, „ráér”, „úgyis meg tudom én is csinálni”. És közben közösségi szinten nevetünk rajta, mert mindenkinek van legalább egy története arról, amikor valaki „megoldotta okosba”, aztán később még nagyobb baj lett belőle.
Ez a blog pont erről szól: a gányolás kultúrájáról. Arról a furcsa, néha szórakoztató, néha szomorúan groteszk világról, ahol mindenki feltalálónak és mesterembernek hiszi magát, miközben sokszor csak veszéllyel játszik. A „csak ideiglenes” megoldások, amelyek örökre ott maradnak. A „jó lesz az így” mondatok, amelyekből egyszer majd történetek, legendák vagy katasztrófák születnek.
A nem bojler szerelő barkácsolása ebben a történetben nem útmutató, hanem jelenség. Egy szimbólum. A határ, ahol már nagyon nem kellene tovább játszani a hőst. Mert van, amikor a barkács még ártatlan móka, kreatív megoldás, egy kis hétköznapi varázslat. És van, amikor egyszerűen csak felelőtlenség. A bojler pedig az utóbbi kategória királya.
Szóval ha valaki eljut oda, hogy a bojlert „saját kezűleg rendbe teszi”, gondoljon bele: tényleg az a kérdés, hogy mit lehet még összetákolni… vagy inkább az, hogy egyáltalán megéri-e. Mert a gányolásnak megvan a maga bája – de vannak dolgok, ahol jobb, ha ez a báj csak történet marad, nem pedig élő valóság a fürdőszobában. Én Karadin András Víz és villanyszerelő nagyon sok életveszélyes ,, Hadműveletet ” javítottam már ki 30 éves munkásságom során, ami súlyos áramütésekkel súlytotta a ,, háziszerelőt „. Ne kockáztasson! Mindenki maradjon meg a saját kaptafályánál, és ne halogassa a villany bojler javítást. Az igazi szerelő garanciát is ad a Maga nyugalma mellé.